Sasfiók sírása

Vágytam, – megkötöztek,

szöktem, – rámtaláltak,

nincsen a rabnak mire vágynia

és nagy magányom hideg éjjelében

csöndesen sírok: a császár fia.

Régi csatázások,

karcos rivallgások

szűrődnek szépen a szívem felé.

egy-egy kardbojtot rejtve, széttekintek,

hogy megcsókolni vajjon lehet-é?

Ezerszer álmodott

gyermekkori képek:

aranygombok egy zsinóros ruhán,

zászlók, kardpengés, harsonázó ezred,

Napóleon, a császár, az Apám!...

Nem maradt nekem más,

mint e kopott rímek,

álmokba múlni, eloszlani lassan,

sápasztó nemtők szelíd kézfogása,

s hogy mindörökké Waterloot sirassam.

Komor embereknek,

fehér leányoknak

bús rabságomban, ím, azt üzenem:

A könnyebülés isteni, szent napján

gyűljetek mellém, legyetek velem!

Lobogjon a zászló,

zokogva jajongjon

a csatakürt – a túlvilágig át –

– Hintsétek be majd szépen ibolyával,

s úgy temessétek a császár fiát!

Szatmár, 1925. október 21.