Sétál a herceg

Lucskos-vizes a szürke járda,

tágranyílt szemmel néznek rám a házak:

úgy figyelik meg a lépésemet,

mely botorkálva, támolygón siet

és döngve kong az álmos út során.

Eső után van. Csatornák csobognak,

ködös jegenyék görnyedt sudarán

gyászmadarak zord serege zsibong.

Oly furcsán ásítanak rám a kapuk,

s oly idegenül, mint az éjji gond.

Hej, ha tudnák most itt ezek a házak,

esővert, szürke, dülledő falak,

hogy ki jár köztük verten, fütyörészve,

tán sikátorrá szaladnának össze,

hogy az arcomba csodálkozzanak.

Ha ismernék a lelkem ütemét,

mely dalosan a földet csalja táncra

és vijjongón a felhők fele törtet

és ha tudnák: én hogyan szeretem

és palotáknak diszítem fel őket!

Zsalu-szemüket lassan mélyre hunyva

oly hatalmassá álmodnának engem,

amilyenné egy koldus mese-herceg

csak torz, keleti álmokban lehet...

1926. január 11.