A patak megkísért

Borzongva ülök itt a patak partján,

Olyan hideg és nedves az idő,

s a világ mégis, mégis vetkeződik:

Gyors egymásután veti le magáról

lombok, virágok ünnepi ruháját.

Halott levelet ringatva el lágyan,

elfulladt hangon dalol a patak.

Cigarettám füstjébe burkolózva,

hasonlitok a füstölgő hegyekhez

és idegesen kérdem magamat:

szabad-e ilyen bánatba borulni

tizennyolc éves, színes-szavú szívvel

és itt ülve a zúgó patak partján

szabad-e nézni üresen az őszt?

Hiába ősz van, most már nincs segítség,

könnyem sincs, csak egy halk vágyam talán:

felmenni a legmagasabb toronyba,

széttekinteni mégegyszer a földön,

a temetőn, a ködös házakon,

aztán nagy ívben, szépen kialudni,

mint egy patakba dobott cigaretta.

Keskeny kis pallón kell átmennem,

s komor szédület zajog bennem;

alul habzik, rohan az ár,

fent károg a hollómadár

és nekem mégis át kell mennem.

Ahonnan jövök, sohse-gondolt,

nagyszerű, fényes vigalom volt,

de engemet most hív a csend,

meg az a madár odafent

és nem bánom, hogy vigalom volt.

Odaát komor, nagy száraz fák

ezüst levéllel behavazzák

a ködbefakult ősz-utat.

Minden visszafelé mutat

és remegnek a nagy száraz fák.

Régi indulók, vidám marsok...

minden, minden a vízben harsog

és leborul a súlyos ég

és százmillió buborék

egyszerre a fülembe harsog.

Harsog, harsog és igen – hallom –

zugó ár fölött – kicsi pallón –

Tündérek – álom – hab-uszály –

menni, átmenni nem muszáj – –

Beleszédülök, – meg kell halnom!...

Nagybánya 1925. szeptember 16.