Napkelet felé...

Halott meséink fekete kriptáján

befedett arccal, némán zokogunk:

megölte őket anyagelvűség,

hideg, nagy ősz és sötét háború,

s most elhagyottan vacog a fogunk.

Szegény magyarnak különös a sorsa:

körülölelték Páris árnyai,

kecsegtették dicső, örökös dallal,

és orvul mégis mit akartak ők? –

Álmos szívébe pengét mártani.

Megölték minden szép keleti vágyunk,

szív helyett adtak berregő motort,

mesék helyett Anatole France-regények

kijózanító, gúnyoros szelét,

mely csaknem hogy a halálba sodort.

De most elég volt! Reflektorok fénye

leálcázza az álromantikát,

Páris árnyai aludni mehetnek,

hazug lelkükkel fel nem támaszthatják

halott meséink szunnyadó hadát.

A sok sírásba fejünk is megőszült

és ősszel vágyunk Napkelet felé;

Nyugat megutált parkjai helyett

A Dzsungel álma jöjjön ébresztőnek,

Ő legyen mienk és az Istené!

Jőjjön Tagore sugaras világa,

ragyogjon a sok temető felett, –

mi régi hitünk, mi régi Hazánk

jőjjön, tanítson énekelni minket:

tűz-csókos világ, forró Napkelet!

Szatmár, 1925. szeptember 5.