Jerünk sétálni!

Édesanyám születési évfordulóján

Átvirrasztott sok éjszaka után,

virágzó május piros hajnalán

hajítsd el a fekete gondot:

jerünk sétálni, édes jó Anyám!

Bejárunk minden zöldfüves mezőt

így egymás mellett, kéz a kézben –

hajadra rázom a virágzó fákról

a friss szirom-esőt:

én leszek most a vezetőd!

Nézd! Látod? Itt van csak az élet

itt van örömfa,

és kacagással teli, zsenge fű, –

Ugy-e, hogy ez más, mint a bánat

a szoba-élet sok borongós estje?

Ugy-e, hogy ez nem keserű?

Átvirrasztott nagy éjszaka után,

virágos május piros hajnalán

hajítsd el a fekete gondot:

jerünk sétálni, édes jó Anyám!

...Látod a sok sárgaszín virágot,

a sok-sok pajkos, játszi, tarka lepkét,

melyek a rétet nyüzsögve ellepték,

s a természet száz apró

csudabogarát?

És látsz-e oda-át?

Szemünk nézését rebbenetlen állja

a vad, kusza-bozótos

fekete erdő rejtelmes homálya.

A tarka kis gyík igyekezve surran

a fűszálak között,

pár siető kis hangya

beleütközött...

És az egész felett

sötétkék, tiszta boltozat,

s valaki titkos, rettentő nagy Úr van,

aki figyel, figyel,

s aki minket is észrevett:

tudom.

Míg körülöttünk nyüzsög a világ,

képzeljük el, hogy két lepke vagyunk,

két kis gyík, hangya, reggeli virág

és nézzünk fel, az égre

bízva, hitesen, a nagy Úr szemébe!

Hiszen nagy Isten

olyan csak a gond,

olyan nagy semmi,

mint pelyhes, fehér gyermeklánc-virág:

megállunk itt a kék Szamosnak partján,

megtámaszkodva durva deszka karfán,

s rázzuk libegő könnyű pelyheit

a zsongva-futó hullámok felé!

Aztán megölellek

és táncolok, és harsogom a nótát,

amint a szívem feszíti belőlem;

hétköznapi sok éjszaka után

egy édes ünnep piros hajnalán

szelekbe szórva minden gondot,

sétálni voltunk, édes jó Anyám!

1925. május 12.