Kincsek Hegyénél

Előttem áll a Kincsek nagy Hegye,

amelyről nem tud senki a világon

és csákányomat mélyen belevágom.

Érzem, hogy mélyén rejtezik,

mit törpe ezrek vágyas kínnal üznek:

érzem, hogy mélyén lenni kell

napfény-aranynak,

holdfény-ezüstnek.

Cseng, bomlik, hullik, dübörög a kő,

s bár verejtékgyöngy ütközik orcámon,

én rejtett kincsem csak nem jön elő...

Uristen! Hogyha nékem kincsem volna,

nem rejteném el hétzáros tanyán;

Uristen! Hogyha nékem kincsem volna,

Pazar szivemmel mind kiosztanám!

Zendülnének nagy, zengzetes zenék

és csilingelő, kincses muzsikámért

megáldana a koldus-nemzedék...

... Ha százszor ejtem csüggedő karom,

vágni a vágyak százszor újra üznek,

mert én tudom, hogy ottbent lenni kell

napfény-aranynak,

holdfény-ezüstnek.

1924. szeptember 2.