A kis patak meséje

Édesanyámnak

Valaha régen pattogott a tűz,

S mi ott ültünk a kályha mellett.

Kékszemű, kicsi, szőke fiú voltam...

Karodba fogtál,

Meséket mondtál...

Be szép is volt az

És milyen kár, hogy kialudt a tűz!

Most hát cseréljük meg a szerepet!

Anyám,

Most én leszek hát,

Ki mesét mond neked

És te figyelsz reám.

Ugy-e, meghallgatsz? Rövid lesz nagyon.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy kis patak

Elhagyta a forráshelyét,

A zugó, mély rengeteget,

Hol az ártatlan, gyermeteg boldogság

Fehér szellője simogatta arcát:

Elhagyta anyját,

A gyönyörű, a szerető hegyet,

Mely önkebléből bocsátotta ki:

Menj élni!

Elhagyott mindent, ami régi

És ment a kis patak,

Ment – élni!...

És úgy találta: szomorú az élet – –

Folyóvá dagasztotta az Idő;

Virágok mosták benne arcukat

És városokat látott fényben úszni.

S papírhajókat eregettek

Bodros hátára pajkos gyermekek,

De nem vidult fel láttukon soha!

Folyammá dagasztotta az Idő.

Hidak ölelték kacér nevetéssel,

Bárkák szelték át, ringó csolnakok,

Vad, száguldó hajók,

Melyekből nóta, zene, csók

Mámoros hangja özönlött ki éjjel

A csillagfényben hömpölygő habokra,

De szomorú volt a folyó

És nem vidult fel láttukon soha!

Ő mindig álmodott.

És hallotta a fenyvesek zúgását

És vágyott lenni újra kis patak,

Akit beszélni tanít az anya

És puha keblén altató nótával

Ringat el lágyan...

S így álmok között ment, ment a folyam,

Míg érkezett egy messze, messze tájra,

Hol kitárt karral várta

A tenger.

És szólt a tenger:

Mióta várlak!

Ez itt a Végtelen,

Ez a Boldogság, örök Óceán!

Karomba zárlak,

Csókokba fojtlak,

Csak felejtsél el minden bánatot,

Minden bohókás gyermek-álmot,

Ami tán mostanáig

Az életedet megkeserítette!

Jer hát lihegő, vágyó kebelemre,

Jer, légy vidám!

Ment a folyó.

Nagyon lassan és nagyon szomorún ment,

S az öröklétben halkan elvegyült...

Boldog lett? Nem lett? Nem tudom.

De a hajósok messze tengeren

Vihardulásos, szörnyű éjszakákon

Most is hallanak egy bús, síri hangot,

Amint átkozza a gonosz Időt,

S amint panaszos, fájó zokogással

Jajdul fel:

Anyám!

Miért is kellett Tőled elszakadnom?!

Én édes, jó anyám!...

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lám, vége van.

Milyen furcsákat mesélek is én!

Mondd csak, anyám,

Mondd, tetszett a mesém?

Az én szomorú, bolondos mesém?...

Máskor talán majd vígabbat mesélek

És okosabbat!

Szatmár, 1924. június 10.