Emlékül egy lánykának

Megkértél: írjak emlékül néhány sort

S oktassalak valami bölcsességre!

Mondd: honnan vegyem én a bölcsességet,

Mikor utána égőn epedett

Már annyi ezred annyi milliárdja,

S színes szavaknál nem lelt egyebet?

Jaj, mit írjak neked?

Azt írjam, hogy a bölcsesség

A szenvedés, a bánat? –

Hogy szépség nélkül nincs boldogság

És nincs szépség, ahol az ember

A fájdalomtól menten állhat?

Azt írjam, hogy a bölcsesség

A nyugodt semmibe-vevés,

Nevetve-eltűrése minden sebnek,

Bár mélyre vág a kés?

Vagy írjam, hogy a bölcsesség

Nyugodt várása a titkos jövőnek,

S míg mögöttünk az évek egyre nőnek,

Fontoljuk meg, hogy nemsokára

Minden, amit most valaminek látunk,

Szétfoszlik, semmivé lesz!...?

Hogy elmúlik a föld, a gond, a vágy,

A csók, a bú, a sírás és írás,

És minden akarás,

Mint széjjelpattan minden buborék?

Melyiket írjam?

Melyiket mondjam? Ítéljen az ég!

Te pedig addig ne vágyjál írásra,

Csak olvasd a papírt,

A szűz, fehér papírt,

Amelyre még por nem szállt,

És kéz nem írt!

... Hidd el nekem:

az ő beszédével a nagyvilág

Sok bölcs igéje fel nem ér.

Ha bölcsességre vágyol,

Maradj te is fehér, fehér!...

Szatmár, 1924. május 3.