Dal a kis fehér kutyáról

Hogy dédelgettem, hogy szerettem!

Szőre bársony volt hófehér,

Ha kezem nyalta hízelegve

A kis buta

Fehér kutya,

Mindjárt tudtam, hogy enni kér.

Reggel még láttam játszadozva;

Oly fürge volt és oly vidám,

Színes lepkékkel kergetődzött

A kis buta

Fehér kutya

Kertünk virágos fasorán.

Harmatgyémántos zöld fűszálon

Arany sugárka nevetett,

Szellő járt köztük lenge táncot...

A kis buta

Fehér kutya

Olyan boldog is lehetett!...

És szürkületkor úgy találtam,

Reáhajolt a tarka lomb, –

Valaki kővel megdobálta

S a kis buta

Fehér kutya

A bokrok alján halva volt.

Bársonyos teste vérbefagyva

Egy mozdulatlan némaság, –

Kihalt szemével rámtekintett

A kis buta

Fehér kutya

Mintha vádolná gyilkosát.

Én meg egyszerre felzokogva

Kicsi gyerekként sírtam ott...

Olyan rettentőn fájt nekem, hogy

A kis buta

Fehér kutya

Örökre elment, itthagyott!

1923. október 12.