Az én mackóm

Marton Lillyke versére

Ott kezdődik a történet,

Hogy az elmult éjjel

Motoszkáló sercegésre

Tekintettem széjjel.

Kibújtam a paplan alól,

Úgy törtem fejemet:

Vajjon ki az? Talán egér?

Ki lehet? Mi lehet?

A lámpát is felgyújtottam,

S Uramfia! Épen

Akkor mászott fel a mackóm

A játékszekrényen.

Asztalomon a toll vége

Tentába volt mártva,

S tekintetem ráesett egy

Ákombák írásra.

Jól megnéztem, hát a címe

Ez volt az írásnak:

“Szól a levél Lillykének

Vagy a babájának.”

Én azonban nem tudtam, hogy

Miféle cím ez itt,

S beküldöm a “Cimborá”-nak,

Amint következik:

“Kedves Nagysám!

Olvastam egy számát

Én a “Cimborá”-nak,

Melyben Kegyed pályázatot

Hírdet kacsójára

Ella babájának.

No, mondom, öt éves,

Házias, erényes!

Ilyen kéne nekem épen

S nem valami dáma,

Aki finnyás, kényes.

Igaz, mackó vagyok,

Más egyéb biz senki,

S nagy merészség, hogy szememet

Nagysád babájáig

Merem felemelni.

De azért van nékem

Csinos kis vagyonkám

(Például most ezreket ér

Hosszúszőrű, barna,

Téli medvebundám!)

Van egy kastélyom is

Ott fenn Mármarosban.

(Igaz, hogy a hét szobája

mind egy szálig el van

Rekvirálva mostan.)

S amellett – elébe

Vágtam a dolognak, –

Bár szőrös a keblem, mégis

Igazi, hűséges

Jó szivet dobogtat.

Adja tehát nekem

kezét babájának,

Higgye el, hogy jobb sors ő-rá

– Akármeddig éljen, –

Nem is igen várhat!

Lakása lesz itten

A szekrény tetején,

Lesz társaság: bohóc, krámpusz,

S minden esztendőben

Fürdőre viszem én.

Válaszát epedve

Várom, hanem – tudja, –

Legyen szíves tudósítni,

Hogy az Elluskának

Mi a hozománya

S mi a staffirungja!?

Mély tisztelettel csókolja kezeit

Hű szolgája:

Mackó Demeter magánzó.”

(1923. december. 9.)