Régeniász

Még nem tudom előre, mit

e versike magába rejt,

mégis kérlek, régeni Múzsa,

hogy engem megsegíts e helyt.

Az eposzokban folytatás is

dukál, mondják a tanarak,

mégis e dalban most csupán a

seregszemlénél maradak.

Mara Jóska Lu-cifer-blattja

– sok a csont és kevés a hús –

általában e névnek örvend:

nyájas ifjú, szimpatikus.

Marának hívják s mar hamar,

az alvilágnak főangyala,

ó, hogyha mind Pasteurbe menne,

akit ő eddig megmara!

Húgocskája a kis Gizella

gazellának is jól talál,

ahol gramofon s ő jelen van,

már zúg a torna és áll a bál.

Jó nővérek gonddal nevelték

a zárda falai között,

s az istenfélő házirenddel

össze sohasem ütközött.

A túlvilágnak szebb részében

lesz ő majd egykoron honos,

hol bátyja nem terrorizálja –

egyébként nyájas és okos.

Inczeffy Lajos, a bús székely,

az emberek között nem ív,

ki összekötne s meghajolna...

csöndes, finom és exkluzív.

Hosszú órás időközökben

mond egyet a vállain át,

azután szívből nagyot sóhajt

és kihörpenti poharát.

Veress Irénke házi lányka,

családi fán a friss levél,

akinek most mindennél drágább

egy vízumozott útlevél.

A lelke tiszta, érintetlen

akár egy nagy fehér havas

és aki odáig felérne,

egy fiú sincsen oly magas.

Szende, figyelmes és derűs,

nem szúrkál a szívekbe tőrt,

de tölti, tölti szájba, szívbe

a kábító Veress-likőrt.

Egyébként gúnyos ajkamon

ő most a lakat és a zár:

ha csak reá is gondolok,

az minden tréfát kizár.

Kovács Laci indifferens,

(Kicsi Kovács vagy nagy Kovács)?

higgadt és lassú, bölcs szavából

csak úgy ömlik a jótanács.

Az édesanyja inti gyakran:

Fiam ne tanulj, légy hanyag!

Az ő “nagy és szent” jogászsága

fényképezésre jó anyag.

Bokája önként táncra kattan,

hiszen magyar és nem mulatt,

elversenyezget szent Dáviddal

és mindig, mindig jól mulat.

Teplánszky Duci: zongorista.

De ennyi őróla kevés,

sikkes mozdulat, cigaretta

s esztétikus megjelenés.

Fölénnyel úgy elrejt magában

mindent, ami csak drága kincs,

hogy felületes ítélettel

azt hinnéd: benne semmi sincs.

Zólyomi Jenő: akarattal

sem lelhetnél benne hibát,

az országúton lóval s giggel

gyakorolja a logikát.

Otthon cinizmust vacsorázik,

ez határtalan élvezet,

mert hiszen úgy sem, úgy sem érti

a kozmikus költészetet.

Gazda ember, ki jókorán kel,

de aranyat még nem talált.

S annál, ahogyan azt szeretnénk,

az ekéje mélyebbre szánt.

A szellemszikra dől belőle,

amíg majd nem verik agyon,

de túlságosan nagy a felesleg:

kívül is jut az ablakon.

Szépen borotvált papi képe

édes és egyúttal fanyar,

szolídan az óráját nézi

és mindig távozik hamar.

És végezetül róla szólva,

titkot is elárult a dal –

hogy néha-néha csókolóznak

édesen – Mara Jóskával.

Hát e soroknak írójáról

emlékezzünk-e versbe meg?

Lám, milyen zöldnek mutat mindent

az az átkozott szemüveg.

A nóta vége: talyigázás,

a város lassan elmarad

és ballagunk az éjszakában:

csillagok, csillagok alatt.

A két Jenő megérti egymást,

egynek is kár itt szólnia,

kettőnek felséges társulása:

az írón s az irónia.

1929.