Palotád előtt

Vállamon volt a legtisztább palást:

Királynőm, tőled kaptam meghívást.

Mentem. Azt hittem, félálomban alszom

és rajongástól hajnallott az arcom.

Ruhám fehér volt, messze ragyogó,

mint a szűztiszta januári hó,

a mező pelyhes szirmot szórt elém,

cipőm is hab volt, könnyű hattyúprém –

ibolyás szemem nyílt volt tágra-végre...

...S viharszekerek gördültek az égre.

Jégterhes ponyvák lobogtak-lebegtek,

hírnökei morajló fergetegnek,

rikoltó szélben sírt a meghajolt ág,

s az ég ívét villámok hasították.

Messziről láttam, mintha fénylene

gyémántkastélyod márvány lépcseje.

Messziről láttam: elébem lobog

Királynőm, a Te tiszta homlokod.

Hiába láttam, ijedelmes lázban:

viharban hulltam, tépődtem, megáztam,

szennyes víztócsák csúf csókja nyomán

szertemállott a hattyúprém topán,

ruhám patakzott, sáros lett a térdem,

szent kastélyodat mielőtt elértem.

Most bánatom a fellegekbe nőtt

és itt ülök a palotád előtt.

Könnyem folyik, akarva-nem-akarva,

ülök némán és rongyokba takarva.

Kezem ajtódon sohasem kopogtat:

nem érzem magam többé meghívottnak,

mert herceg voltam, most koldus poéta. –

S csak egy vibráló remény kérdi néha:

...Ha nyílnának a kristályablakok

és meglátnád, hogy némán zokogok,

megéreznéd, hogy gyermek vagyok, gyermek,

és szeretetért, csókokért didergek, –

hogy nyirkos estben hideg és homály lőn:

Jaj, behívnál-e akkor, én Királynőm?

E képtelen-szép-álom ad erőt,

s hét napja ülök palotád előtt.

Szatmár, 1926. augusztus