Mindent megpróbáltam

Most már igazán mindent megpróbáltam,

fáradt vagyok és nem megy tovább.

Hatalmas Szépség-tömbök görögnek át

a lelkemen a reggel frissharmatú mosakodásában,

fényesen, csillagszórósan, tűzijátékosan hömpölyögnek.

Utánuk rohanok, alájuk fekszem, tépem, cibálom őket

s ha végül verejtékesen tenyerembe nézek,

amelybe bele akartam szorítani

mind a fénycsodákat:

csak vér, sajgó sebek

s hozzátapadva pár parányi porszem.

Aztán gyönyörű fellegeket, buborék-városokat

akarok fújni szivárványos költemény-párákból,

ahogyan Ő teszi, a Titokzatos.

De ha tele lélekből fújok,

szemdagadásig, érelpattanásig,

ha minden vér az arcomba szökken

és nyomorult tüdőm fújtatva és sípolva

torkomba buggyan,

akkor sem tudom belelehelni a Szépet

félszavamba se, –

a Szépet, amely pedig van valahol,

talán a mellemben, talán nagyon messze.

Hát most már fáradt vagyok,

izzadt, reszkető,

kétségbeesetten szomorú.

Leroskadok. Vérző tenyerembe rejtem

eltorzult arcomat.

S fent az égbolton vonalak sejdülnek,

szem, száj, fül, orr, gigászi arc

és csöndes gúnnyal mosolyog.

1927.