Kusza álmokban jövőm királysága

Az éj dühöngő orkán-zuhatagban

ablakomra hull

és nézek, nézek... fullasztó sötétség...

Fáj, – kínoz furcsán, álomtalanul –

Úgy zúg a szél –

Szobám sarkában árnyékhad lapul –

Én dermedetten, zsibbadtan szövöm

kusza álmokban jövőm királyságát.

...Sóhajból lesz a palotám,

hullott őszi levelek

zörgő aranyából

és fagyott könnyből metszett ablakán

messzire lengő, ködös őszi fátyol

és a trónuson vérszínű bársonyban

csak én ülhetek, én, – a király!

...Vagy kincses nagy teremben

muzsika ömlik a szívünk felé –

Gyémánttal kivert aranykoronával

ül szembe az Édesanyám,

kezem kezébe –

Koronás fejét nem csüggeszti mélyre

és nem zokogja vörösre szemét,

mint szokta mostanában.

...Vagy csodakertben sejtelmes virágok,

– azután erdők vad-illatosan.

A fákon pici mókusok vigadnak

ropogtatva a mogyorót.

És én (hatalmas nagy uralkodó)

hancuzni fogok boldogan, napestig

egy szőkehajú, kékszemű kislánnyal.

A levegőben Isten-béke szárnyal.

Ez lesz álmaim birodalma,

amit elértem:

valóba rezzent vágyam szép világa,

hol a nagyvilág oldott szemkötéssel

nézi a boldog, ujjongó valót:

ahol

felharsan egyszer hitem harsonája,

forrón átgerjed, felbuzog a vér

és elzengi a vágyva várt igét,

hogy szép az élet,

szebb, mint az álom!

Evoé, zengő, mesétringató

gyönyörű világ!

...Sötétség leskel,

terhelten jajgat éjszakai bútól,

rekedten, durván bele-belereccsen

a bútor –

A szél dörömböl, zúg, süvítve fú.

Szívem csitítom: Elég! Csend legyen!

Imádkozz, aludj, aludj, kisfiú!

Szatmár, 1926. április