Altass el...

Húsvéti álmom vagy nekem,

szelíd, elképzelt távol árnyék,

akit sírva köszöntenék fel,

ha rátalálnék.

Éjenként a párnámon babrálsz,

sóhajod könnyű, alig vert nesz,

de ha kezemet feléd nyújtom,

már tovalebbensz.

Nővérem vagy, de nem vagy Nőm,

nővérem vagy, de nem vagy Vérem:

Tőled hűvös cirógatást

szabad csak kérnem.

Tüzes csóktól szétfoszlanál,

öncsaló őszi hazugsággá

s én koldus szívvel elmehetnék

búsan világgá.

Tüzes csókot nem adhat nővér,

tüzes csókot nem vehet álom... –

E versem okát keresem

és nem találom

Talán fáj, hogy csak húsvét-éjjel

mutatod meg szép sima orcád

s nem szólhatok még bolondabban

rajongva hozzád,

hogy nem ölelsz, mert nem születtél,

nem várhatsz érkező vonatnál,

...de tudom, hogy a temetőben

meglátogatnál.

Száz nőnek vagy kristály-vonása

lopkodott színes vonalakban,

amint egyszer húsvétkor, régen

azt összeraktam.

Erőm vehetik, megcsalhatnak,

ölhetnek majd asszonyok százan:

Te hűségesen fennvirrasztasz

csóktalan lázban.

– Folyjon hát tovább csukott szemmel

ez a holdkóros kicsi játszma... –

Beteg vagyok. Altass el, álom:

Fehér apáca!

1926.