Allah il Allah!

Enyém az alvás, a szépség, a bánat,

de nevetséges lopott vágyaimból

nem értik meg az én romantikámat.

Nem értik meg, ha villan a gyilok

erős-kezű, vadszelű álmaimban

és száguldanak a riffkabilok.

Politika és régi May-könyvek

számum-oszloppá tornyosodnak föl

s valószínűtlen-furcsán rámköszönnek.

Allah il Allah! – satnyuló, kusza

oázisokból harsányan kileng

a sivatagok szennyes burnusza.

Két szemem villogna vad-feketén

s halljátok íme: leperzselt izmokkal

lennék Szahara fejedelme én,

nyihogó, ficánk, villám paripán

nyakamba fuldokolva kapaszkodna

egy szénfekete dús arab leány.

Futnánk, lihegve, csókokba omoltan,

boldog, lángoló fényzápor alatt. –

Az enyém lenne: nem kértem, raboltam. –

...Lassanként lámpák gyúlnak a hiú

utcák során s ajtódon bekopogtat

egy félénk, szőke iskolásfiú.

1926.