A kovakő

Acél, kovakő az én furcsa lelkem,

melyeket folyvást összecsapkodok,

s a szűzi szikrák szertecsiholódnak

és néha-néha lángja is lobog.

Ti csak nézitek, ennyi mérve rátok,

semmi egyebet nem kell tennetek!

Ti örömötökre csiholom a lángot

fény-boldogság és béke veletek!

E fényüzenet én egyetlen kincsem,

de szívem csupa áldva-szerető,

s csak ütöm, ütöm Tinektek a szikrát,

míg elkopik, vagy szétreped a kő.

1924. augusztus 11.