Gyöngyházhajó

Asztalomon gyöngyházhajócska,

mintha csak utasokra várna

és Abbazia áll felírva

az ezerszínű vitorlára.

Nagy utak után itt kötött ki

egy rímfaragó asztalán:

Csillogó nászemlékül hozták

messze útról apám, anyám.

A kis hajóba száll a lelkem,

hullámon ringok, félig alszom:

Anyám: legfehérebb virág,

tizenhatéves szőke asszony.

Szellő csapott a kék vizekről,

csöndes-sóhajú, álmodó

s a kék vizek kagylós mélyéről

elindult egy gyöngyház-hajó.

S egy furcsa sziklán partra szállt

sok-sok hitem, ezernyi titkom

s a gyöngerajzú tarka nippen

a zászlórudat megsimítom.

Minden rossznak és minden jónak,

ennek a sok-sok írott szónak

oka, szülője, ringatója

ez a filigrán könnyű csónak.

Asztalom bíboros posztóján

kikötve áll és egyre nézem –

félig húnyt pillák alól látva,

mintha lebegne útra-készen.

Távolról olasz zene zendül,

édes illatok, csupa rózsa

és úgy megsajdul hirtelen

anyám egy tüzes régi csókja!

Ezért lettem vágykergető,

siralomvölgy síró lelence,

pedig tanultam: van mennyország,

örök álom és kék Velence.

...A parancsnoki kürtöt egyszer

egy őszi este fölveszem

s a kék vízek meleg honába

visszahajózom csöndesen.