De profundis

Ma tört reám a legfeketébb óra

s nem hagy hajolni békés nyugovóra.

Szobámban tespedt, lomha félhomály

és ezer kétség bordáimba váj.

Az eső esik, nyári permeteg.

Sohse voltam még ennyire beteg.

Lehet, hogy talán nincs mélyebb oka,

mint e halk eső, e sötét szoba.

Életem él még: mikor lesz halott?

Sok vergődést és kevés jót adott.

Nyolc óra már és nem tudom mi vár –

iszapos álom és kuszó hinár.

Sohse kacagott rám sok az örömből,

de ma különös kísértet dörömböl.

Fáj az este bús fáradt utamon,

de a legszörnyűbb ez az unalom:

Ma nincsen cél, harc, nincsen hit, talány, ok –

Elcsúnyultak a szőke, barna lányok,

úgy érzem: éltem, mint egy rég unott ízt

és elsírom az első de profundis-t.

1926.