Kesergő

(Fodor Jenő)

Az ég csodás, csiszolt opál,

a szél kis felhőt fújdogál.

Lefojtva gajdol száz torok

s vacognak a sikátorok.

Itt is lesem, ott is lesem:

Hol van az én szerelmesem,

ki elbecéz, csacskán nyafog

és jó meleg karjába fog?...

Itt is futok, ott is futok, –

ki tudja, hogy hová jutok,

ki tudja, hogy hol alszom el,

hogy hol pihenne harcom el?

Ki fél a téltől s élni fél,

feje fölött a tél ítél,

hideg, hóvalfútt alkonyon

ordas szaglássza majd nyomom.

Nincs élelem, csak félelem,

már a remény sem él velem,

vigyázza, zárja száz lakat

az estbe tespedt házakat.

Csak hallgatok és ballagok

s a fénnyel mázolt ablakok

szeme oly búsan simogat,

mint csillagfény a sírokat.

Itt is lesem, ott is lesem:

Hol van az én szerelmesem,

ki férfivággyal megtelik

és elringatna reggelig?...

1929.