A Paradicsom kapujában

Az ősi átok megfogant.

Alant vagyok, mélyen alant,

emészt az ópiumos város,

elmém zavart, beteg, homályos,

fuldoklok lázzal, szörnyüképen,

patakban szakad verejtékem,

túrom a földet, mint a féreg!

S a paradicsom kapujába

minden este visszatérek.

Bentről álom-illatok szállnak,

rejtélyek, titkok muzsikálnak

s várom, hogy néha idekint

hüvösen, lágyan rálegyint

egy halk lehellet, bús, iromba,

vérrel izzadó homlokomra

és én kegyelmet sírva kérek.

A paradicsom kapujába

minden este visszatérek.

Bent erősbül egy halk futam

és hivogat szomoruan

a könnyes zene mámorával, –

de angyal áll a kapuban.

Ószövetségi kemény angyal,

haragos tiltó mozdulattal

s kezében lángpallos feszül.

S hajnalig nézek a szemébe

őrülten, tehetetlenül.