Elmegyünk

(Zólyomi László)

A föld remeg s a tengerek

s a föld fölé emelt terek

s a térbe ékelt holt tavak

vergődnek és vonaglanak.

Itt már a félelem arat,

itt semmi, semmi sem marad,

csak néma jaj és balga kín

a szenvedések napjain.

A kéreg minket így visel

s habár kívül nincs semmi jel,

alatta leng, felette ráng

a nyaldosó, fekete láng.

A szívünk száraz lett belül,

az ördög is mellünkre ül

s ha csillag gyúlna végre kis

fénnyel, kialszik fénye is.

Kiittuk mind a kútakat,

bejártuk mind az útakat,

de mint zuguccán árva bolt,

minden sívár és megrabolt.

Ember, ló bús igát von itt,

kutyuskám hajnalig vonít,

ezer mártírhang esdekel

s fegyvergolyótól esnek el.

Zsufoltak már a börtönök,

a börtönfal tompán dönög,

Tébolyult koponyák ütik...

S a sürü köd mind sürüdik.

A vágy is csupa undor itt,

s a csillapult vágy undorít.

Azért kérdem keservesen:

Mi lesz velünk, szerelmesem?

Jobb lesz, ha bújdosó utunk

keressük már és elfutunk,

ne ártson semmi ellenünk. –

Mi értjük egymást: elmegyünk.

Nem kell nekünk, csak kék mező,

csak szél, mezőkről érkező,

csak kék szavak és kék imák

s Isten kezéből kék virág.

1929.