Nyári kaland

Csillogott aranyfüst-hajad.

Beletűztem egy kis galyat

s lefeküdtem, hol keserű

illatba vont lágy mesefű.

Valami ringató tavon

hevertem, nagy szirom-hadon,

nem tudtam már, de réveteg

voltam és édesen beteg.

A fény muzsikált, majd kevés

üvegpengésü bús csilingelés

zönge-halkan csöppent bele,

mintha aludni kellene...

Csak azt tudom, jó volt: olyan

békésen, olyan komolyan

néztem és vártam, most mi lesz?

Hajamban szellős pici nesz

motoszkált, mintha csodajó

szélben vinne a léghajó

s könnyű lettem, habfellegek

vattája, mely le s fellebeg.

Tudtam, lelkem már vetkezik

Tudtam, hogy mi következik,

s mondtam: – Nagyon szeretem őt,

most meghalok lába előtt...

...Hajadban egyre nőtt a galy,

s a galy közt csillogott a haj,

nőtt, nőtt, nőtt lomb a Léthe-part

lejtőjén, lassan betakart

s néztem lehúnyt pillámon át

a zöldarany hajtásu fát,

míg homlokom kigyöngyözött,

könnyel, mint nyirkos várfalak

az elítélt rabot –

Sötét lett és nem láttalak.

1938.