Kerülöm a nevedet (Erdély)

Azt mondják, kerülöm a nevedet,

nem beszélek rólad, nem dicsérlek,

mert a Gonosz csókolta meg számat.

Pedig a gyantaszagú fenyvesekben

mindig levett kalappal járok,

sebes, mély vizeid bennem zúgnak.

Ma órákon át gyermekes örömmel

néztem, hogyan halásznak a vén

parasztok a zajló Maroson.

S mikor a szabályos, négyszögű lékből

halat rántott ki valamelyik,

úgy-e, hogy neked köszöntem meg?

És mégis kerülöm a nevedet,

melyet káromkodó kocsisok és

esküdöző kalmárok szájából hallok,

melyben önhitt szónokok dagasztják

naggyá magukat s pletykaszájú

vénasszonyok lubickolnak bóbiskolva,

mely úgy elkopott ércnyelvünkön és

szánkon, mint egy ócska köszörűkő

és már-már semmit sem jelent.

Inkább megkerüllek valahogy: azt

mondom, hogy valaki vagy,

magok csiráztatója, emberek álma,

kicsi őzikék együgyüsége,

szálerdők erős magosba-húzója,

apró madarak énekeltetője.

Vagy csak gondolok rád s elhatározom:

ma minden mosolyom téged jelent, –

vagy csak kívánlak és elhatározom:

ma minden kézfogásban a te kezedre

ismerek. Vagy csak érezlek

behúnyt szemmel, átlehelni a lelkemen,

mint a legtitkosabb, legédesebb

hangulatot, mely egyedül köt

a földhöz, drága nyomorúságaimhoz.

Mint a napot, mely bőrömre süt

s melyet némasággal siratok meg,

mikor lehull a hegyek mögé.

1930.