Ének az egész világnak

Aki látott is néha engem, felejtse el az arcomat, aminthogy én is elfelejtem: hitvány, homá­lyos karcolat, melyen át-áttetszőn keresztül-villan az arc igazi rajza s néha ibolyafény is rezdül, rajzos betűk mögül kirajzva.

Csak egy a fontos, ez a fontos, amit kiírtam és kisírtam és ami megmozdult bolondos szí­vemben, e tavaszi sírban, s megmozdult és támadva támadt, kikiáltva, hogy új világ van s új rend van a fakóra fásult, oszladó testű vén világban.

Alkonyatok és hajnalok cserélik egymást. Mind erősebben érzem, hogy én nem vagyok külön. Csak örök acél van és örök kovács és a cél: összeverődni a természet áldott rendje szerint. S akkor szökken a szikra és suhog a szél s a szél tovaszökkenti a szikrát, száraz fűbe, zörgő csalitokba, szomjas erdőkbe és így lobban fel ropogva az eget aranyozó, isteni tűz.

A füstje drága, tiszta füst, amint a napsugár ölébe vágyón felillan: színezüst fonállal csillagok körébe fonódik és piros szívek panaszát kék illatba fonja s már nem ropog, már nem sziszeg, csak úszik, mert az ég bolondja.

Testvérek, szerelmese vagyok a világnak, amelyből vétettem s amelybe visszatérek: ájultan élek, mint a fán a kérgek alatt a barnafényű féreg. A föld aranymámorba pólyál, mint jó anyám fehér keze s a holtsugarú, szende holdnál kristályos lesz a kék zene.

Ki madarat kínoz és bogarat öl, minden ízével engem átkoz s aki tébolyultan harmatos virágot csókol: engem ölel magához.

Káprázatos aranytetők fölött a karom messze nyúlik s villognak lent a nagy mezők, villog a világ időkön túlig.

Itt vagyok én, itt vagyok én, eremben hangos, friss haranggal, indulóval és dythirambbal! Itt jövök én, itt vagyok én és itt vannak a társaim, velem vannak a társaim, mind éhesen, méz­édesen, erős-huszonkétévesen és úgy kérdezzük a jajgató világtól:

– Hát van valami, ami lehetetlen?

Van valami, amit nem lehet merni;

Van valami, amit nem lehet akarni?

Most mi jövünk. S a mi jövőnk terül ki csillogón a napra, hogy sarjat hajtson itt a tönk és új legyen itt mától fogva az ember szava és keresztjük könnyű s ne lássunk senki mást, csak szeretőt és mától kezdjük újra az időszámítást! – Új hitek, új szó, új fogalmak, új boldogság és új jelek: Történelem. S a tiszta falvak során megújult emberek!

Nekem higyjetek, senki másnak! –: Olyan végtelen nagy a tér s minden köbcentiméter helye új lehetőség. Visszatér a végtelen szívünkbe is, amely bár sokat vétkezett lent; egyben kitart végsőkig is: nem ismeri a lehetetlent.

S ha néha visszajár szavamba kísérteni a régi szomorúság, ne hallgassatok rám! Olyan az, mint ha győztes tavaszi éjszaka: felénk csap a hullott, tavalyi lombok édes-kesernyés oszló illata.

1929. május 27.