Vers egy régi szoborhoz

Pogány romok alól ástalak ki.

Ó, milyen borzasztók voltak a darabokban összeszedett

csonka tagok, füstös karok,

elhasadt lábak, szétrepedt ajkak!

Fáradsággal nem törődtem, éjt-napot átdolgoztam,

míg újra-teremtettelek:

Milyen öröm volt, mikor járni kezdtél,

milyen eszeveszett boldogság, mikor megszólaltál!

Tagjaidba pírt leheltem és buja forróságot,

szívedbe vért öntöttem, az olvadt ércek

sziszegő, lobogó lángfolyamát:

tőlem született mindenegy gondolatod.

Lásd, most is, hogy egyedül járok a hervadt kertben,

e furcsa csodára gondolok. A búcsúzó fecskékről

hozzád tér vissza a mester borús tekintete.

Most már ne hagyj el.

1930. július 19.