Bolygó lélek

Ködfallal vagyok bekerítve most.

Ime, nem tudnak semmit rólam,

se jót, vigat, se panaszost.

Itt megyek én.

Egyik ködtől a másikig,

egyik tócsától másikig.

Ez a fej,

ez a szív,

ez az enyém!

Körmöm magát a ködbe vájja

és együtt futunk ketten, így:

Bolygó lelkem, s atmoszférája.

Mindenki így jár,

ködbeburkoltan, árván, hangtalan;

nem látjuk,

nem értjük egymást:

mert, jaj, mindünknek más világa van! –

Szatmár, 1925. november