Estharangok

Biborban fürdik már az égnek alja,

Mámortól reszket már az alkonyat,

A nap korongja bágyadtan halad,

S egy szürke felhő lassan eltakarja.

A fű között egy tücsök ciripel,

Álmosan zúg a fáknak lombozatja

Zokogásomat senki meg nem hallja

És panaszomra senki sem felel.

De most!... valami jóleső meleg

Simítja végig fájó szívemet

Szempilláimat csendesen lezárom...

Langy szellő hozza erdőn, réten át

Az estharangok himnuszos dalát

És imádságba halkul zokogásom.

1923. október 4.