Meddő napok

Hónapok óta hallgatok már.

Most nagy jósággal

hagyom, hogy eltemessenek.

A kriptaajtót bevágták utánam,

nagyot döndült, a fenyőkről lezuhogott

a hó, fent megrázkódtak a csillagok.

A holtak bomlanak, oszlanak.

Vérükből béke lesz, húsukból csend,

csontjaikból hamu és céltalanság.

Odakünt az éjszakában

szerelmesek járják a dombos temetőt,

s én huncut kacagással gondolom el:

Hogy megrémülnének, milyen

fogvacogó rémülettel, ha kikiáltanék

az ablakon:

– Hiszen élek! Élek! Élek!

De csöndesen maradok s a perceket számlálom.

Már nem lehet messze a feltámadás.

1930.