Hegyi beszéd

Hegytetőre szállok kedvesemmel.

Szárnyaink vannak.

Ölelem derekát.

Már itt sem érzem a nagy összefüggést,

megszüntem a porszem-milliárd

egyetlen porszeme lenni,

aki forgószelekben forog

s lehull.

Nem érzem a világ-nagyság

iszonyú súlyát vállamon:

a csillag-titkok, csillag-dalok,

fogamzás, keletkezés, halál:

nem érdekelnek.

Megnőtt az életem.

Minden eltörpült.

Szeretek: én vagyok fontos és ő.

Töprengés nélkül éljük az édes törvényeket.

Fehérek vagyunk,

tiszták és ostobák, mint az ostya.

Lengő szakállú, öreg szikár pap

mutat fel minket a hegytetőn

Íme, a szentség! Térdrehullni!

Galgó, 1930. szeptember 14.