Sajnálom őt...

S néha messzebbről látom őt,

aki most hozzátok beszél.

Látom, amint a hűvös szalonban

lassan cigarettára gyújt

s fáradtan csöppen ajkáról a szó.

Látom arcán a kora ráncokat,

látom kusza, erőtlen haját.

Látom, amint lemegy a lépcsőn,

s a kövezeten kong a lépte,

s a háta csüggedten előre hajlik,

s a két karját lóbálja

szerencsétlenül.

Látom, amint egyedül baktat

keresztül a sötétedő sétatéren.

Felöltőjét nyitogatja a szél,

s kajla kalapja ereszként csurgatja

az egyhangú, tavaszi esőt – –

És olyankor nagyon,

nagyon sajnálom őt...

1928.