Robinson

Robinson áll a tenger partján.

Háta mögött a zord sziget,

zúgó erdő, kúszó liánok –

és nézi, nézi a vizet.

Szemén rezeg a Magány könnye,

de arca sötét és konok:

hiszen csak tegnap rémítették

a fölfedezett lábnyomok.

Önnön lelkének papagája,

lenyűgözött bús szelleme

“Szegény Robinson”-t rikácsol rá,

s minden iszonyattal tele.

Rémekkel ijesztik az éjek,

a sziget lábujjhegyre áll,

feléje hajlik, fojtogatja:

Ezerszer jobb tán a halál!

És áll, csak áll a tenger partján,

háta mögött a zord sziget,

kúszó liánok, sötét erdő, –

és kémleli a nagy vizet.

A kék habok közt felmorajlik

valami zsongó, halk remény,

s a Magány foglya térdre hull

a tenger sivár fövenyén.

A láthatatlan messzeségben,

melyet már annyi álma rótt,

megérez és körülcirógat

egy eljövendő kis hajót.

Szatmárhegy, 1926. július