Új Loreley-vers

Számot vetettem bús magammal

(nincs mit csodálni rajta) –

Alkony volt, szelíd, csolnakázós,

és ringatott a Rajna.

Boszorkányhites rajongással

vágtam az evezőket

s hittem; a sok alkonyi árnyék

szívemig fel nem nőhet.

Mielőtt még a bíborcsúcsok

fürdenének az éjben,

daltól igézve, tört sajkával

alszom hidegen, mélyen.

Rohan, akinek vitorláját

esztelen vágya hajtja –

Felborzongott az esti szél,

és röpített a Rajna.

Hunyt szemmel szépen félig alva

a vég felé evezve,

keresztvetéssel hallgatóztam,

a zátony nincs is messze.

Régi végzettel úgy halok meg,

két karomat kitártan

reszketve dalban és mámorban!

...és vártam, egyre vártam.

Csend volt. Az alkony estbe hullott,

mint éltem merész titka.

Loreley csak egy szép hazugság,

mert üres volt a szikla.

Szatmár, 1926. július