Kopott álom

Lelkemet mintha messzire sodornák

régi borongó, ismerős dalok,

mikor zenél a monoton eső

és felsírnak a csobogó csatornák.

Ázottan néznek egymásra a hársak,

végigfakul a lila nyári köd

a szekfű-szagú színes kerteken,

s a folyókák cikcakkos gödröt ásnak.

Most nincs, ahol az ablakot kitárnák.

Úgy merednek a házak mereven,

mint sok-sok nyirkos hideg álmodó,

s minden lépésre cuppognak a járdák.

Fekete felhők játszanak az éggel,

s vállamon komor, fekete köpeny:

borzongva, fázva összeszorítom,

mintha valami kincset rejtenék el...

Nagy álmot rejtek, szomorút, kopottat

(jaj csak valaki észre ne vegye!),

– és a lombok közt zizeg az eső

és kalapomon csendesen kopogtat.

Szatmár, 1925. június 12.