Kettétört óda a szerelemhez

Anno 1931. hősök napja

Illat füstöl májusi orgonákról.

Ablakom kitárva s az álmos este

verseket súg tollam alá tehozzád,

drága szerelmem,

áldott vándortársam az úton, ürmös

esztendők ízében egyetlen édes!

Téged ünnepellek e földreszállott

istenek estjén,

téged ünnepellek: igazbeszédű

szádat és komoly szemedet, magasztos

homlokod fölött a derengve fénylő

glória ívét,

száz elejtett jó szavadat, becéző

gömbölyű kezed puha reszketését,

titkos testedet: lobogó tüzes bor

míves edényét,

eljövendő magzatodat, kiben betelve

látom földi terveimet s ki szédült

ujjongással bontja ki lelke szárnyát

apja dalára... – –

...Hirtelen megrezzen a tollam, eltört

versszakok rút romjai közt botorkál.

Alvilági zaj, sipitó suhancraj

csörtet az uccán,

falnaptáram rőt betüvel rikácsol:

Hősök napja van! Katonák sietnek

dobbanó tömör szakaszokban, égő

fáklya-sorokkal,

fojtó füstöt ver be a szél s a kürtök

réztorkán recsegve rikolt az orkán.

Döngve jönnek és dübörögve mennek,

villog a fegyver.

S szinte hallom: Messze, kihalt mezőkön,

sírok alján boldogan összekattan

millió hős állkapocs. (Ó, milyen jók

vagytok a földön,

emberek, hogy ily kegyes áldozattal

ünnepeltek minket e május-éjen!)

S látni kezdek: jönnek a bonka bénák,

özvegyek, árvák

s mindenrangú nyűtt nyomorultak, arcuk

elmeredve bámul a fáklya vérszín

záporába, míg tenyerük viharzó

tapsra verődik.

S látni kezdek: felszakad egy sötétlő

sír göröngye messze Galíciában,

nagybátyám dolmányos alakja kel ki,

imbolyog, indul,

félig porladt kék szeme tágra nyílik,

átlyukasztott roncs tüdejére kéjes

buggyanással ömlik az áradó, friss

orgona-illat... – –

– Így csukom be ablakomat, szerelmem,

így ülök zöld lámpa-sugárban árván

s így zaklatlak furcsa, nehézsejtelmű

balsoraimmal.

Mert lüktetve fáj a fejem, szivemre

nyirkos kétkedés nehezül. Mi célja,

mondd, mi célja van szerelemnek itt és

másfele bárhol?

mondd, hol biztos nászörömünk vetése

és kalászos dús aratása? merre?

vértengertől mely sziget édenébe

rejtsük a bölcsőt?

Némán bujkáló gonoszak vigyorgó

gyűrüjében érzem a lelkemet most

s téged, édes, elvetemült birák közt

látlak elesni.

Hajnalunk nem szép mosolyodra pírkad

s alkonyunk lehull, mielőtt kivánnám.

Mások által vert sineken sötétbe

siklik a sorsunk:

Holnap bizton hős leszek én is annyi

rothadó testvér-tetem árnyölében

s bizton épen így menetelnek omló

fáklya-tüzekkel

hős fiunk emlékezetére is majd,

még meg sem fogant kicsi gyermekünkért!

...Elnémult a trombita... Messze, mintha

égne a város.