Szegény Zsuzsi, a táborozáskor

Estve jött a parancsolat

Viola-szín pecsét alatt,

Egy szép tavaszi éjszakán

Zörgettek Jancsim ablakán.

Éppen akkor vált el tőlem,

Vígan álmodott felőlem,

Kedvére pihent ágyában,

Engem ölelvén álmában:

Mikor bús trombitaszóra

Űlni kellett mindjárt lóra,

Elindúlván a törökre;

Jaj! talán elvált örökre!

Sírva mentem kvártélyjáig

S onnan a kertek aljáig.

Indúlt nyelvem bús nótára,

Árva gerlice módjára.

Csákóját könnyel öntöztem,

Gyász pántlikám rákötöztem;

Tíz rózsát hinték lovára,

Százannyi csókot magára.

A lelkem is sírt belőlem,

Mikor búcsút veve tőlem:

„Isten hozzád!” többet nem szólt,

Nyakamba borúlt s megcsókolt.