A szélhez

Mit hízelkedel, óh lengeteg, óh csalárd

Elmék ingadozó bélyege, esti szél?

Hát füst-fogta hazámnak

Nem borzasztnak üszögjei?

Víg hangot hazudó pósta! mit únszolod

Pernyében heverő lantomat? A kacaj

Bosszantó gyönyörűség

A boldogtalanok között.

Zengj a kis Balaton partja körűl, hol a

Természetnek örök szűze s az emberi

Mesterség, ez a hérós,

Egy tűkörbe kacsonganak.

Csattogjál aranyos szárnnyal enyészeten,

S hagyj engem szabadon Dácia pallagán

Elnémúlva zokognom

A nád-lepte fedél alatt.

Hát a nyár elején nem te valál, ki a

Szikrából eredett lángokat egy szegény

Özvegynek fedeléről

Szórád vad hahoták között?

Látám a lakosok jajjait a setét

Füstnek gombolyagin mennybe tolongani,

A Mindent-tehetőnek

Zsámolyszékihez, akinek

Kor-kémélte falán bús diadalmadat

Tapsoltad. Szomorú dűledezési közt

Most a gyász s a halálos

Csendesség fia zsibbadoz.

Szent tömjénit elóltá az imádkozás,

S a zsoltárok erős sérafi zengzete

Megnémúlt. Igaz írét

Vallásába se lelheti

Mostan a nyomorúlt; csak zokog és maga

Házának hamuját hinti fejére már.

Óh, óh, mégis örömre

Ingerlesz, te kacérozó!

Hogy? Hogy tudjon ezüst hangokat s innepi

Víg dalt adni nekem Kalliopé, mikor

Vulkán a Helikonnak

Szent berkét tövig égeté?

Nem lát’d, hogy kesereg, nyögve hogy öntözi

Elsírt csillaginak könnyivel a babért?

Nem lát’d sárba keverve

Pernyés köntösinek havát?

Hát én, aki (miként a Capitolium

Tőszomszédja, Ovid) hasztalan éltetém

Itt a mennyeieknek

Környékén bizodalmamat,

Felvídúlhatok-é? Lám, oda Tíburom,

Hol víg gondolatim szárnyra repűltenek.

És a rózsalugasnak,

Amelyben Philoméla s én

Egymást váltva üténk pindusi dallokat,

Nincs árnyéka tovább. Hagyj nekem, esti szél!

Hagyj békét s pici lantom

Törd ízekre... De mit, de mit

Hallok mégis amott? innepi lármaszót

És Széchényi nevet hallok a Hesperus

Bíbor pitvara mellől

Hajh, mégis csak örűlni kell!

Mégis kell örömöt tudni! nem állhatok

Ellent szívem erős duzzadozásinak:

Lantot, Píeri, lantot!

Száz víg hang veri nyúgotot.

Menyegzőt mutató innepi lárma-é?

Vagy más boldog öröm zengedezése az?

Jertek, gángesi szellők,

Melyek Veszta ölének ért

Almáit gyönyörűn lengetitek puha

Szárnyakkal, vigyetek, jertek, emeljetek

Túl a fellegeken, túl

Már-már szárnyra emelkedem.

Látom tornyosodó szent hegyedet, Buda!

Hol Corvin ragyogott s hajdani nemzetem,

Látom már Nizidernek

Csendes tűkribe képemet.

Itt minden halait Cenkre sietteti

Thétis, túl az öreg Pán teli tulkait

A kastélyba behajtja,

És Céres maga tőlti meg

A bőség szaruját. Sopronyi halmain

Tombol Liber atyánk s víg adományival

Kínálgatja az Ikvát:

Ikvának szeme ég, ragyog.

Ím, ím, a koszorús pásztorok és velek

A szomszéd ligetek hőlgyei (óh, kegyes

Látás!) dalra fakadnak:

Haj! hogy zeng az egész vidék.

„Jóltévő Osiris! életadó atyánk!

Ízis, nyájas anyánk! éljetek! éljetek!

És a boldog aranykort

Óh, kezdjétek elől megint!”

Így éneklenek ők. Vénus-Uránia,

A boldog szeretet kellemes asszonya,

Szennyetlen viseletben

Hoz két égi szövétneket.

S ím, a főldmivelő keszthelyi Indigesz

Húgával jön az én Kalliopém kegyes

Dísze s gyámola; szívén

Hogy csillognak az érdemek!

„Hószínű szeretők! már huszonöt tavasz

Rózsáját kötözém rátok. Az égi tűz,

A vidám, a hibátlan,

Lángolt bennetek, édesim!

Fél századra fogom nyújtani láncotok,

Hív lelkek, nemesek: majd unokáitok

Fogják ősz korotokban

Számosbítni ez innepet.”

Ezt mondá az egek tiszta lakója, s ím

Szép testvére, ama rózsatekintetű,

A szellős Amatusról

Hattyúin ide jön s felel:

„Így fényljék ezután a ti Lajostokon

S Battyánin Amatus rózsakötése majd;

És néktek liliomszál

Légyen béretek, és babér.”

Így áldottanak ők: mennyei hangjokat

Vígan visszonozák istenek, emberek.

És én, pallagi dallos

Bort és kedvet ivám velek.