Fillishez

A semmiség örök tavába

Ifjúkorod javát hiába,

Szép húgom! óh ne hánd;

Úgy éld virágit a tavasznak,

Hogy majd ha mellyeden megasznak,

Elveszteket ne bánd.

Ne higyj a nyájasan mosolygó,

A gráciák kertébe bolygó

Lepkéknek, óh ne higyj!

Ezek csak új rózsákra futnak

És hirtelen vénségre jutnak;

Ne hidd, nem tart ez így.

Én is neveltem egy virágot,

Kit lopva egy hernyócska rágott,

Emésztvén édesen;

De végre lepke vált belőle,

S újabb virág után előle

Eltűnt negédesen.

Óh, mennyi bút láttam miatta!

Már lelkem elcsüggedt alatta,

A szívem öszvetört;

Kedvet haszontalan kerestem

Másutt, mihelyt attól elestem,

Ki édesen gyötört.

A szép napok hosszak valának,

Az éjszakák nem nyugtatának,

Hogy ő máshoz hajolt,

Szétnéztem és sehol se láttam

Azt, akit oly híven imádtam:

S egész főld puszta volt.

Most is, ha foly könnyhullatásom,

Csupán ez egy vígasztalásom:

Hogy ő a hitszegő!

A tiszta szívet megvetette,

Ki őtet oly forrón szerette,

S reám méltatlan ő.