Még egyszer Lillához

Én szenvedek, s pedig miattad,

Miolta szívem elragadtad,

Édes kegyetlenem!

El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe,

S így kell talán e gyötrelembe

Örökre sínlenem.

Érted borong éltem tavassza.

Mert nincs nap, amely elfogyassza

A rám vonúlt ködöt.

Sír tisztelőd, ha kél, ha fekszik,

Miolta azzal nem dicsekszik,

Kiben gyönyörködött.

Sír tisztelőd, kétségbe esvén,

Miolta, tőled távol esvén,

Reményje füstbe szállt;

Holt álom űl zsibbadt ölében,

S gyakran ijesztő képzetében

Lilit, Lilit kiált.

E szóra karjaim kinyúlnak,

De csak sovány homályba húllnak

Nincs Lilla, nincs öröm!

Már nyugtom éjjel sem találom,

Mert ott is ébren tart az álom,

S fejem Lilin töröm. -

Óh, mely keserves annak élni,

Kinek tovább nincs mit remélni,

És mégis élni kell!

Él az, de nincsen benne lélek.

Az én tüdőm is, bátor élek,

Lelketlenűl lehell.

És tán te, szép szememvilága!

Úgy élsz, hogy életed virága

Virít, míg én halok.

Adná az ég! Azon örűlnék.

Könnyemnek azzal eltörűlnék

Felét az angyalok.

De tán, Lilim! te is kesergesz?

Rab gerlicém, saskézbe hergesz

S kéred segédemet?

Hiába már, kincsem, hiába!

Csak a halál jégsátorába

Ölelsz meg engemet.