A had [2]

Kiütvén zászlóját a had véres atyja,

A halál s írtózás szelén lobogtatja.

Pattantja Bellóna rettentő ostorát,

Keresztűl nyargalja öldöklő táborát.

Rettegés, félelem futnak szekerébe,

Dühösség szikrázik mindegyik szemébe.

Ezek elől nyargal az egyenetlenség,

Emiatt támadott még minden ellenség.

A forgószelekkel csatáznak hajai,

Zőld tajtékot túrnak kékűlt ajakai.

Egy bágyasztó szélben a Halál kíséri,

Éh torkát egy gazdag vacsorához méri;

Ijjesztő orcával tekint a másikra,

Sárga karjain űl az aludt vérikra.

Végre a trombiták bús harsogására

A fegyveres rendek űlnek paripára;

Rettentő lármával, zörgéssel rohannak,

Hol a vér mezei már kiszabva vannak.

Amerre csak dühös ármadájok szaladt,

Reng a megréműlt főld dübögések alatt.

Az ágyúk megterhelt méhe nagyot dördűl,

Belőle a halál egy bombin kigördűl:

Utána az apró halálok repűlnek,

Melyeket a puska-golyóbisok szűlnek.

A halálos füst a levegőt nyargalja;

Felmászván, a magos felhők hasát nyalja.

Nem írhatom tovább reszkető kezemmel,

Az írtózás elhal képzelődésemmel.

Te szelídebb Múzsa! fuss el e scénáról,

Ne gondolkodj ilyen gyász materiáról.

Vannak Helikonnak csendesebb rózsási,

Hol zúgnak az édes örömnek forrási;

Itt pengesd az estvén ezüst lantocskádat,

Elvetvén borzasztó hadi trombitádat.

Mert ha egy dalomat Rózsi helybe hagyja,

Nagyobb vagyok, mint egy Tamerlán hadnagyja!