A szárazság és az elhagyatott szerelmes

Anákreon mértéke szerént

Jer, Níce, és tekintsd meg,

Alélva mint vesződnek

A hervadó virágok

S bágyadva mint rezegnek,

A Flóra szűz leányi,

Nézd, hektikába estek

S a főldre mind ledűltek,

Halál lebeg felettek.

Óh, bárcsak egy esőszem

Cseppenne most reájok,

Hogy zsibbadott erekbe

Új vér cseregne ismét.

Csepegjetek, ti terhes

Felhők, reájok éltet:

Ím, Flóra kér lihegve

S temjénnel egy esőért. -

Hull már! de jaj! hiába

Csepeg le harmatod már,

Hiába, mert kiszáradt

Erek be nem fogadja.

Későre harmatoztok:

Az illatos virágok

Sárgúlva hulltanak le

S gyász éjtszakába dűltek. -

Szép Níce, engem is te

Így ölsz meg, és rövid nap

Nem lészek! Ah kegyetlen

Nem szánol-e meg ekkor?

Jer, Níce! míg kinyújtott

Karokkal és lihegve

Sohajtozok, s szememből

Gyöngyharmatok csepegnek.

Nícém! csak érted élek,

Jer már, ölelj meg engem,

S tedd számra gyenge szádat,

Élet csepeg belőle.

Jer! s lankadó szemembe

Tekints csak egyszer, édes

Nícém, tudod, hogy engem

Tekinteted feléleszt.

De futsz te, jaj! kegyetlen,

Szép Níce! jer, s ne fuss el.

Nem állsz meg? ah hitetlen,

Hogy veszne el szerelmed!

Sisegd tehát utána,

Sisegd, te gyenge szellő,

Zokogva, hogy szerettem,

És ő vetett meg engem,

S mondd, hogy rövid időre

Kimúlok én örökre:

Mert ah! ki tudna ennyi

Fájdalmat elviselni!

Jössz már? de ah, sokára

Jöttél, kimúlok imhol.

Miként ma a virágok

Kimúltak, úgy ki én is.

Ne sírj, ne, Níce, kérlek,

Magad minek fogyasztod!

Bévett szokása már a

Sírás kevély nemednek.

De jaj! alig lehellek.

Adj csókot - és azonnal

Halld - ím he-reg-ve mon-dom -

Halok, de él sze-rel-mem.