Serkentése a múzsának

Jer! magunknak fűzzünk szárnyakat,

Hogy ama bérces kőszálakat

Megtetézhessük azokkal;

Láthassuk várát a Hónornak,

Hol a Múzsák egy nagy tábornak

Fejét fűzik laurusokkal.

A halhatatlanság felette

Örök templomát építette,

Amelybe meghólt a halál.

Itt, ki szerette a múzsákat,

Nevével kérkedő táblákat

Merő gyémántokból talál.

A dicsőségnek trombitája

Nevét harsogva prédikálja

Mindenütt a nemzeteknek,

Ezt a hír felvévén szárnyára,

Viszi a világ négy sarkára,

Hogy általadja ezeknek.

Székulumi az elmúlásnak

Általadják őtet egymásnak,

És megőrizik hűséggel;

És mikor sírjára mutatnak,

Örömnek könnyeit hullatnak,

Koronázván dicsőséggel.

Népei a fagyos északnak

S kik a forró nap alatt laknak,

Hirdetik, ki volt Homérus!

Örömmel tapsolnak őnéki

A Gángesnek gazdag környéki,

Visszaekhózik Ibérus.

Vajha énreám tekintene

Nyájas szemekkel Melpómene,

És éneklője lehetnék!

Úgy mind halált, mind más veszélyt s kárt,

Mely a legnagyobbaknak is árt,

Bátor lélekkel nevetnék.