Az estve [1]

A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,

Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.

Haldokló súgári halavánnyá lésznek,

Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.

Az aranyos felhők tetején lefestve

Mosolyog a híves szárnyon járó estve,

Melynek új balzsammal bíztató harmatja

Gyöngy cseppjeit a nyílt rózsákba hullatja.

A madarkák meghűlt fészkeik szélein

Zengenek búcsúzó nótájok rendjein.

Szomorún hangicsál fészkén a pacsirta,

Feljebb csak a dalló filemile bírta.

A vadak, farkasok űlnek szenderedve,

Barlangjába mordúl bömböl a bús medve.

Ah! ti csendes szellők fúvallati, jertek,

Jertek füleimbe, ti édes koncertek;

Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;

A ti nyájasságtok minden bút eltemet.

Lengjetek, oh nyájas zefirkék, lengjetek,

Lankadt kebelembe életet öntsetek!

Míg érzek, - míg szólok, - egy kis nyájas szellet

Rám gyengén mennyei illatot lehellett.

Suhogó szárnyain a fák árnyékinál

Egy fűszerszámozott theátromot csinál,

Melybe a gráciák örömmel repűlnek,

A kellemességnek lágy karjain űlnek.

A csendes berkeknek barna rajzolatja

Magát a hold rezgő fényénél ingatja.

Egyszóval, e csendes melancholiának

Kedves rejtekei örömre nyílának.

Késs, mély, borzasztó éj, komor óráiddal,

Ne fedd bé kedvünket hideg szárnyaiddal.