Az álom [1]

Boldogok azok, akik úgy alusznak, hogy többé fel nem ébrednek. Sőt ez a kívánságom nem is haszontalan, ha az álmodozások ostromolják a sírhalmokat.

Préd. 3 : 19, 20, 21.

Jön az álom, s mindent pihenésre hajta,

Az éjjelnek barna palástja van rajta,

Beborítja véle a főldet s az eget,

Alóla altató mákolajt csepeget,

Melynek hűs balzsama a benne feredett

Szemhéjaknak édes nyúgovást engedett.

Lágy karjain fáradt érzékenységinket

Ringatja s egy másik világba tesz minket,

Hol sok ezer képpel elménk játszodtatja

Valóság képébe tűnő ábrázatja.

Most az öröm arany hegyeit ígéri,

Az áldás javait bő marokkal méri,

Majd a félelemmel rettenti lelkünket

S a kétség szélére viszi életünket.

De akármint tűnik képzelődésünkbe,

Valódi örömöt terjeszt ő szívünkbe;

Ápolgató karral kötésink feloldja,

Ellankadt erőnkhöz új erejét toldja,

Megtört érzésinket símítja kezével,

Új életre hozván gyógyító mézével,

A terhes gondokat rabláncához fűzi,

Szívünkből a Léthe partjaira űzi.

Minthogy a világi bajoknak érzése

Éltünknek legnagyobb terhe s szenvedése,

A halálnak képét őltözvén magára,

Bennünket holtakká tészen utóljára.

Úgy vagyon, holtakká tészen, és hogy élünk,

Csak egy kis szuszogás hiteti el vélünk.