AZ IGAZI POÉZIS DICSÉRETE

Halljuk, miket mond a lekötött kalóz:

Tündér változatok műhelye a világ,

Mint a poézis bájalakja:

Ámde csak egy az igaz, nagy és jó,

Melynek mosolygó jelcime lett a szép,

Hogy mint a szerelem játszi gyönyör kezén

Folytassa titkon a teremtés

Műve örök folyamát gyönyörrel.

Ennek teremtő ihlete alkotá

Hellász rózsakorán a vidor életet,

Midőn mosolygó égieknek

Innepein lebegett az ének,

A szépet érző emberek ajkain,

Szívből szívbe gyönyört zengve s vidám erényt,

Midőn a nyájas áldozóknak

Nyájas örömbe’ jelent meg a menny;

Oh, a poézis rózsaszin ujjai

Fonják azt az öröm gyenge virágiból:

Örömre intve csalta össze

A vadonok ridegült lakóit. -

Most a halandó, mint ama büszke lyány,

Villámfénybe vonult isten ölén enyész:

A szent poézis néma hattyú,

S hallgat örökre hideg vizekben.

Szűnj meg te is hát zárt fület és kebelt

A szép ifju világ bájira inteni:

Halottas ének zúg felette,

Mint mikor Afrika sámielje

A port az éggel összezavarva dúl,

Forró porvihara fojtja az életet. -

Oh, a halandó lyányka szíve

Emberi szép kebelén viruljon,

Mint a mosolygó Hellenisé, midőn

A félisteneket szülte szerelmiben,

Gyönyörre nyílt szív nyíladozza

A szeretet csuda két virágit:

A szent poézist és a dicső erényt,

Melyek hajdan öröm ünnepivé kenék

A nagy görög nép boldog éltét,

S létrehozák örök ideálit.

[1832 körül]