A FÜREDI KÚTHOZ

Japet fiának sassa dulá vesém,

S a mennyből lehozott szikra emésztve ölt,

Midőn, dicső forrás, sebimre

Aeglei balzsamot áldva öntél.

Mint aki a szent Léthe vizébe néz,

Minden földi tehert róla lehullva lát,

S újjászületve nyílt karokkal

Elysion rokon árnyihoz lép:

Így adta vissza életadó ered,

Oh, kútfő, nekem az életet és reményt.

Így ébredék fel, s így ölelt meg

Partidon új öröm, új rokon kéz.

Itt leltem a jó Vajkit, az édes őszt,

Itt a téti szelíd énekelőt, ki már

A boldogult lelkek körében

Issza az ég örömit, jutalmát;

Kikhez vegyülve hársaid ernyein

A bús felleg alul hajnali pírjait

Az élet újra rám mosolygá,

S holt kebelem hideg éje virradt.

Itt leltem a széplelkü nemes magyart,

Pázmándit s szeretett szíve kegyes felét,

Ki vélem együtt cseppeidben

Enyhületet keresett magának.

Enyhítsd meg ezt is, a kora szenvedőt!

Márványoszlopidat felkoszortúzom ím,

Enyhítsd meg ezt is, mert ha szenved,

Nem leszek én is egész kigyógyult.

[1821-1823 között]