BARÁTIMHOZ [3]

Engem is üldöz az ég, a fátum, vagy görög Áte,

Amint azt nevezé egy ízbe’ Kazinczy szonettje.

Üldöz s faggata már pólyámban, faggat örökre,

Mint minden jámbor költőket s büszke genieket.

Mert én nem tudom azt, hogy az Átét gyártja a költő,

Vagy pedig a költőt gyártja - s bárdjával - az Áté?

De az igaz, hogy ezek nem ritkán esmerik egymást.

Mégis azonba’ nehéz őket jól összverimezni!

Ámde akármint van; nekem immár mérge nem árthat:

Mint egy vad karaib bajnok harsogja halottas

Énekit a kinzók keze közt mosolyogva, boszontva:

Durva csapási alatt énekre fakadva boszontom.

(Lelkem örök hideg így, de nyugodt, mint néma koporsóm,

Melybe se bú, se öröm nem reszketi szívemet által.)

Títeket elrezzent vázképe, barátim, ölembül!

Árthat-e még valamit? Van-e még több hátra, barátim?

Veszthet-e még valamit szívem, vagy nyerhet-e többé?

[1817. szeptember 8. után]