A TUDOMÁNYOK

Allegoria Plato után

Midőn e földet elhagyá Saturnus,

S a nagy Minden keblébe rejtezett,

Két égi szűz maradt az embereknél:

A szent Igazság és a szűz Szemérem;

Kik mint az égnek hív küldöttjei,

A jámbor népek kormányit vezették.

Örök békesség és arany szabadság,

Víg ártatlanság s minden égi jók

Lakoztak vélek a boldog világban.

De a halandók csakhamar megúnták

Ezen jóltévő égi védeket;

Mert sokban ellentálltak a nagyoknak,

A büszke nagyravágyás kényeit

S a rút gonoszság titkos céljait,

Mint őrálló bírák, meggátolák;

Melyért is ők az emberek közül

Kizáratván, dicsőbb honjokba tértek.

Már így sokkal szebben folyt a világ.

Most a hatalmas már hatalmasabb lett,

A víg vigabbnak érezé magát,

A dús pediglen sokkal gazdagabbnak.

De csak rövid volt e hiú öröm.

A gyenge csakhamar kezdé érezni

Kevély nyomását a hatalmasoknak;

Az erő nemlétét pótolá ravaszság,

S rettentővé lett láthatlan keze;

A sok hasznos csekély romlása által

Kiszáradt a bőség s dúskálkodás ere;

Fortély ellen fortély, erőszak ellen erő,

És fegyver ellen fegyver volt szegezve:

S már-már kiveszni tért e balgatag faj.

De megszáná a földet Jupiter.

Menj! így szólítja bölcs lyányát, Minervát,

Menj! s hozz ki táram titkos rejtekéből

Észt s bölcsességet e vak fajzatoknak.

Nem észt, hanem ravaszságot lopott,

S csak azt adott nekik Japet fia;

S most a Szemérem és a szent Igazság,

Kiket nekik küldék, ím visszatértek.

Készült tehát az aegis asszonya

A bölcseség dicső szövétnekével

A földre szállni és az embereknek

A tudományok szent kincsét osztani,

S minthogy saját komolyságát tudá,

S a földi gyarlóságot ismeré:

Az ő ifjabb s vidámabb húgait,

A nyájas Múzsákat küldé elől,

Hogy készítsék kedves játékjaikkal

A vak, szilaj lelkekhez útjait.

Díszlett e mód. Mert ámbár voltak oly

Múzsák, kik a kedveskedést fölösleg

Űzvén, lettek nagyok kacérjai:

De mások, kik megtartották tovább is

Az ő mennyei ártatlanságjokat,

Az emberekbe szent szikrát leheltek,

Kikben tüstént gyulladt az aetheri rész,

Mely egy rokon kötél az égiekkel;

S hálás kezekkel kezdék elfogadni

Minerva égi áldomásait.

Most láták, hogy dobzódások veszély,

És a pusztítás ádáz balgatagság;

Hogy minden emberek csak egyneműek,

S minden közjó az egyesből ered!

Azolta van remény, hogy a halandók

Mennél több fényt nyernek Pallás kezéből,

Annál forróbban fogják majd ölelni

A szent Igazságot s a hív Szemérmet.

S akkor majd ismét Kronos boldogabb

Századja hozzánk visszatér az égből.

[1809]