FOHÁSZKODÁS

Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,

Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:

Léted világít, mint az égő

Nap, de szemünk bele nem tekinthet.

A legmagasb menny s aether Uránjai,

Mellyek körülted rendre keringenek,

A láthatatlan férgek: a te

Bölcs kezeid remekelt csudái.

Te hoztad e nagy Minden ezer nemét

A semmiségből, a te szemöldöked

Ronthat s teremthet száz világot,

S a nagy idők folyamit kiméri.

Téged dicsőit a Zenith és Nadír.

A szélveszek bús harca, az égi láng

Villáma, harmatcsepp, virágszál

Hirdeti nagy kezed alkotásit.

Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!

Majdan, ha lelkem záraiból kikél,

S hozzád közelb járulhat, akkor

Ami után eped, ott eléri.

Addig letörlöm könnyeimet, s megyek

Rendeltetésem pályafutásain,

A jobb s nemesb lelkeknek útján,

Merre erőm s inaim vihetnek.

Bizton tekintem mély sirom éjjelét!

Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,

Mert a te munkád; ott is elszórt

Csontjaimat kezeid takarják.

[1807-1808 körül. Végleges formája: 1810]