FELSŐBÜKI NAGY PÁLHOZ, AZ ORSZÁGGYŰLÉS ALATT

Már midőn a föld letapodva hódol,

S Róma felséges geniussza eltűnt,

Mint egy őr Cato feded a világot,

S mennyköveket szórsz.

A közembernek neve vész magával.

Kincs, kevély márványpaloták homályba

Dűlnek, elmúlnak, s heverő uroknak

Híre enyészik.

A derék nem fél az idők mohától:

A koporsóból kitör és eget kér,

Érdemét a jók, nemesek s jövendő

Századok áldják.

Láttalak fényes hadi öltözetben.

Látlak országunk ragyogó gyülésén:

Ott merő Hectort s Kinizsit mutattál,

Itt Cicerónk vagy.

Ósz atyáink közt fiatal korodban

Pálmaágakkal koszorús fejedre

A kitündöklő magas elme s lélek

Égi sugárt vont.

Nagy, midőn tündér paripádra szöktél,

Nagy, hazánk kormányvezető tanácsán.

Itt az érdempolc! ez az égnek útja,

S régi magyar dísz!

[1807]